Az állandósult fedezetlen papírpénz rendszere a francia forradalom után kezdett kifejlõdni. Több király és herceg is készséggel vette igénybe a felemelkedõben lévõ bankárdinasztiák szolgálatait. Oly sikeresen kamatoztatták a királyi családok vagyonát is,hogy hamarosan magánbankházak vették át a birodalmak pénzügyeinek kezelését.

Ezzel megszületett az a típusú központi bank ( és a két szintû bankrendszer ), amely a mai napig kulcsszerepet játszik a világ pénzügyi életében.

A közhatalmat képviselõ uralkodók, parlamentek, kormányok hamarosan rájöttek, hogy az állami szuverenitás részét képezõ monetáris hatalom (pénzkibocsátás joga) magánkézbe kerülése egyben a befektetõ bankárok kizárólagos ellenõrzését és hatalmát vonja maga után.

Így megkezdõdött a bankárdinasztiák és a kormányok évszázados harca a háttérben.

Mayer Rothschild: „Engedjék meg, hogy ellenõrizhessem egy ország pénzrendszerét, hogy ki hozza a törvényeit, már nem érdekel.”

Az Egyesült Államokban, amelynek az alapító atyák által alaposan átgondolt demokratikus alkotmánya volt, egy ilyen központi banknak a felállítása sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, végül a nemzetközi pénzoligarchia mégis magánellenõrzése alá tudta vonni az USA pénzrendszerét, és létrehozták a világ legnagyobb pénzügy trösztjét, a Federal Reserve System-et. (FED- a mai amerikai központi bank, 1913. dec.23.). Ennek a 100%- ban magántulajdonban lévõ központi banknak nyolc magánbank a tulajdonosa.

Még ma is általános az a közhiedelem, hogy a központi bankok (jegybankok) annak az államnak a tulajdonában vannak, amelynek a területén mûködnek.

Egy központi bank azt a célt is szolgálhatja, hogy stabilizálja az adott ország gazdaságát a központosított hitelrendszer révén. (?)

Ha az adott ország törvényhozása ellenõrzi mind a monetáris, mond a fiskális politikát, akkor a központi bank a közpénzrendszer fenntartását és mûködtetését is szolgálhatja, és hatékonyan elõsegítheti a reálgazdaság optimális mûködését. Ha azonban egy ilyen központi bank magántulajdonban van, vagy formailag ugyan állami tulajdon, de abszolút függetlensége révén kizárólag a pénzoligarchia ellenõrzése alá kerül, akkor a magánpénzrendszert tartja fenn és azt egy szûk elit magánérdekeinek megfelelõen mûködteti. (Akik ellenõrzik a pénzkibocsátást és a hiteleket, azok irányítják az adott ország kormányát és tartják kézben népének sorsát.)

A központi bankok csak hitelnyújtással foglalkoznak és nincs szerepük a megtakarítások összegyûjtésében, a kereskedelem és a beruházások finanszírozásában. Egyetlen feladatuk a kölcsönpénz elõteremtése, lényegében a levegõbõl (vagyis nyomtatják), továbbá ennek a pénznek a kikölcsönzése az állam számára, hogy az ebbõl fedezze költségvetési kiadásait – hiányait. Ha például az amerikai kormány nem hajlandó a FED monetáris programját követni, akkor a központi bank egyszerûen gazdasági visszaesést, vagy válságot idéz elõ azáltal, hogy tetszése szerint manipulálja a pénzkibocsátást, a valutavásárlást, az arany áramlását, a kamatlábakat és mindezek segítségével a termelõ gazdaság egész tevékenységét. Ezekkel az eszközökkel bármikor arra lehet kényszeríteni a kormányt, hogy a FED által megkívánt mennyiségben vegyen fel kölcsönt. Technikailag ez úgy történik, hogy az államok államkötvényeket bocsátanak ki, amit a központi bank megvásárol. Az állampapír gyakorlatilag egy adóslevél, amiben az állam vállalja, hogy az elõre megállapodott idõben (a kötvény lejáratakor) annak ellenértékét kamatostól visszafizeti az adott központi banknak.

Mibõl fizeti ezt vissza az állam?

Természetesen az adókból, amennyiben azok nem fedezik, akkor újabb hitelekbõl. (A tartozás és annak kamatos kamata exponenciálisan nõ, ezzel egyenes arányban az adósság és az adók mértéke is.)

Amikor egy állam és egy kormány átadja a központi banknak az ország pénzkibocsátását és hitelrendszerét, akkor a kereskedelmi bankok nyomban alárendelõdnek a központi banknak(kétszintû bankrendszer). A jegybank elsõsorban azzal tartja függõben õket, hogy un. elsõdleges kamatlábbal kölcsönöz ki pénz a számukra. Ez a bázispénz, vagy jegybanki pénz döntõen körülhatárolja a többi bank- hitelezési mozgásterét. A központi bank határozza meg az elsõdleges kamatlábat is. (Ezt a kamatot kell a kereskedelmi banknak megfizetni a központi bank felé.) A tagbankok – a kereskedelmi bankok – viszont magasabb kamatlábbal nyújtanak kölcsönt a gazdasági élet szereplõi és az állampolgárok számára. A központi bank annál nagyobb pénzmennyiséggel rendelkezik, minél nagyobb az adott ország, állami és nem állami szektor együttes eladósodása.

Amikor Wilson elnök teljesítette a bankároknak tett ígéretét és létrehozta a FED-et, számos hazafias elkötelezettségû amerikai törvényhozó átlátta a rendszer hátrányait és bizalmatlanul viseltetett a Wall Street uraival szemben. Ezek a törvényhozók ragaszkodtak ahhoz, hogy az Egyesült Államok hivatalos valutája továbbra is aranyra beváltható pénz legyen, vagyis a Kongresszus nem 100%-osan hagyta jóvá a pénzoligarchia programját. Ez lényegében megakadályozta egészen 1971-ig a Federal Reserve System magántulajdonosait abban, hogy korlátlan mennyiségû fedezetlen papírdollárt hozzanak forgalomba. (1913-ban, amikor a Federal Reserve törvény elfogadásra került Paul Warburg a következõ megjegyzést tette House ezredesnek: „Nos, nem kaptunk meg mindent, amit akartunk, de ami hiányzik, azt majd adminisztratív úton pótolni lehet.”)

Adminisztratív út: Ma már elegendõ adat áll rendelkezésünkre annak a kijelentéséhez, hogy az 1929-es New Yorki tõzsde összeomlását, amely kiváltotta a nagy világgazdasági válságot, a FED megtervezett intézkedései készítették elõ. A City of London vezetõ bankárjai már több, mint egy évszázadon át úgy manipulálták a pénzügyi folyamatokat, hogy felváltva hoztak létre inflációs és deflációs idõszakokat, mindezt azért, hogy a rendelkezésükre álló pénzvagyont minél gyorsabban növelhessék. (Az õ dinasztiáik alapították a FED-et is.) Az 1920-as évek végére megérett bennük a szándék, hogy a mesterségesen felfúvódott tõzsdei árak és a részvénypiac összeomlásával rákényszerítik az amerikai államot, hogy mondjon le az aranyra beváltható pénz forgalomban tartásáról.

Technikai út: 1923 és 1929 között a FED, mintegy 62%-kal kibõvítette az amerikai gazdasági élet számára rendelkezésre álló közvetítõ közeget (a saját maga által kiadott bankjegyet, a dollárt) könnyen elérhetõ és alacsony kamatozású hitelek formájában, melyet sok beruházó igénybe vett azért, hogy ezen a pénzen részvényeket és más értékpapírokat vásároljon. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy a részvényárak szédítõ magasságba emelkedtek. A washingtoni Kongresszus néhány törvényhozója látva ezt a folyamatot, 1928-ban kongresszusi meghallgatásokat tartott arról, hogy miként lehetne stabilizálni a dollárt. Ezen maghallgatáson derült fény arra, hogy 1927-ben a FED és az európai központi bankok vezetõi egy titkos munkaebédjükön kidolgoztak és elfogadtak egy tervet arról, hogy elõkészítenek egy nagyarányú tõzsdei összeomlást. (A fõ cél, mint már említettük, az volt, hogy kikényszerítsék a kormánytól az aranyra átváltható pénz feladását. De további fontos cél volt az értéket elõállító reálgazdaság ipari és mezõgazdasági üzemeinek a pénzügyi oligarchia tulajdonába történõ átvétele.)

1929. március 9-én Paul Warburg jelt adott a FED valamennyi tagbankjának, hogy kezdjék meg részvényeik még magas áron történõ eladását és mielõbb vonják ki a vagyonukat a tõzsdérõl. Hat hónappal késõbb 1929. október 24-én a FED által a 7 éven át következetesen felpumpált pénzbuborék kipukkadt.Ezzel egy idõben a Wall Street pénzemberei visszahívták a tõzsdei brókerek és a FED rendszerébe nem tartozó bankok számára nyújtott hiteleket. A bankok nagy része kénytelen volt bezárni.

Miközben a FED tagbankjai felhasználva a Londonból kapott elõzetes jelzést, ki tudták vonni eszközeiket a tõzsdérõl, még magas áron eladva részvényeiket, amikor aztán az összeomlás következtében ezek a részvények értéküknek a töredékére zuhantak, akkor tömegesen felvásárolták õket. Az amerikai polgárok vagyonának a jelentõs része így ment át egyik napról a másikra a brit pénzügyi manipulátorok tulajdonába dolláronként néhány penny-ért. Ezt követõen úgy döntöttek, hogy ráteszik a kezüket az Egyesült Államok aranykészletére is. (Mindeközben egyes politikusokat megbuktattak, míg másokat elõtérbe állítottak.)

A legújabb emberük Franklin Delano Roosevelt (aki demokrata színekben lett az Államok 32. elnöke) a pénzemberek színlelõ programjának megfelelõen azt ígérte az amerikaiaknak, hogy megoldja az elõzõ republikánus kormányzat által hátrahagyott problémákat. (New-Deal)

- 1933-as banki törvény (mely lehetõvé tette a dollár aranyfedezetének megszüntetését);

- 1935-ös banki törvény (mely kötelezte az amerikai polgárokat, hogy szolgáltassák be aranyukat a FED-nek, melyért 20 dollárt fizettek unciánként).

Roosevelt természetesen azt állította, hogy az arany átvételét és a pénz aranyra való beválthatóságának megszüntetését gazdasági válságból való mielõbbi kikerülés tette szükségessé. Ez olyan pénzt igényelt, mely nincs aranyalaphoz rögzítve és ezért korlátlan mennyiségben állítható elõ.

Az 1971-ig tartó átmenti idõben a törvények csak részben léptek hatályba. (A dollárnak ideiglenesen és részben megmaradt az aranyalapja, de többé aranyra nem lehetett beváltani.) Ugyanezen folyamatok Európára történõ átültetését a II. világháború hivatott megoldani. (A FED és tulajdonosai már kezükben tartották az Egyesült Államok aranyát, de amíg azt teljesen kiiktathatták a pénzrendszerbõl, az európai aranyat is meg kellett szerezni.)

A pénzoligarchia stratégái tudták, hogy a háború további aranyat áramoltat az Egyesült Államokba, mert háborús idõkben az egyes államok a rúd-aranyat használják fizetõ eszközként. Természetesen Amerika lett a legnagyobb hadianyag szállító.

A II. VH továbbá lehetõséget nyújtott arra, hogy az azt lezáró békeegyezmények során újabb pénzügyi intézményeket hozhassanak létre, melyek a központi bankot szolgálják Európában is.

- IMF – Nemzetközi Valutaalap

- Világbank

- Európai Közösség, késõbb Európai Unió, és annak központi bankja, az Európai Központi Bank

Az adósságfüggésen és kamatfizetésen alapuló rendszert Közép- és Kelet-Európára az un. „washingtoni konszenzus” néven ismert program keretében ültették át.

(2001 óta a Magyar Nemzeti Bank is független az államtól, csak az Európai Központi Banknak tartozik elszámolással az ország pénzpolitikájáról, vagyis a kormány a fontos kérdésekbe, így a pénzkibocsátás, hitelezés, kamat- és árfolyam szabályozás kérdéseibe nem szólhat bele.)

A magánpénzrendszer fogyatékosságai és szükségszerû összeomlása

A magánpénzrendszer szerkezeti hibája, hogy a termelõ gazdaságot kiszolgáló forgalomban lévõ pénzmennyiség szûkösen áll rendelkezésre. Ez a fogyatékossága abból fakad, hogy a bankrendszer a hitel megteremtésekor csak magát a hitelt hozza létre papírpénz és számlapénz formájában, de a fizetendõ kamatot már nem teremti meg. Emiatt minden kamattörlesztést csökkenti a forgalomban lévõ, a termelõ gazdaságot kiszolgáló pénz mennyiségét. Egyidejûleg viszont megnöveli a stagnáló csak járadékot hozó, nem termelõ pénz nagyságát. (Ezek a pénzek forognak bankközi, tõzsdei és egyéb spekulatív ügyletek során.) A kamatfizetés céljára felvett újabb kölcsönök pedig csak az eladósodás mértékét növelik a termelõ gazdaságban, nem a gazdasági tevékenységet kiszolgáló pénz mennyiségét.

A növekvõ adósság felhajtja az áruk és szolgáltatások árait, mert a kamatköltség termelési költségként beépül a fogyasztói árakba. Valójában ez az infláció.

Az emelkedõ adósságtömeg pedig nem növeli a termelékenységet, nem teszi versenyképesebbé a gazdaságot, viszont folyamatosan pénzhiányt okoz. Az adósság formájában történõ pénzteremtés ördögi körbe zárja a gazdasági életet, mivel egyre több kamattal terhes újabb hitelt kell felvenni csupán azért, hogy maradjon egy minimális mennyiségû pénz forgalomban.

A központi bankok által létrehozott hitelpénz, amit lényégében a semmibõl állítanak elõ a hitelfelvétel idõpontjában, elsõdleges adósságot hoz létre. Amikor a termelõ gazdaság szereplõi mûködõ tõkéjükbõl visszafizetik az un. elsõdleges adósságot, akkor a bankok a visszafizetett pénzt egyszerûen leírják a kölcsönt felvevõ számlájáról, azaz megsemmisítik. Ezzel az összeggel csökken a forgalomban lévõ pénz mennyisége. A kamat viszont nem kerül megsemmisítésre, hanem halmozódik a magánpénzrendszer tulajdonosainál és növeli a stagnáló, spekulatív tõke mennyiségét.

Nincs annyi pénz forgalomban, hogy minden adósságot és annak minden kamatát a gazdaság minden szereplõje képes legyen megfizetni, így szükségszerûen lesznek fizetésképtelen adósok. Ezt hívjuk adósságspirálnak. Az adósságterhek csökkentéséhez természetesen több pénzre van szükség, ezért elkerülhetetlen az áruk és szolgáltatások árainak emelése és egyidejûleg a munkabér csökkentése. Ezért kell egyre több pénzt fizetni ugyanazért az áruért. Ez a valódi infláció.

A pénz romlását az is okozza, hogy az üzleti alapon mûködõ kereskedelmi bankok (második szintû bankok) a központi bank által kibocsátott hitelpénzt „tartaléknak” tekintik – ez az un. kötelezõ tartalékráta – és ennek az összegnek a többszörösét hitelezik ki ügyfeleiknek kamatra.

A közvélemény nem tudja, hogy a kereskedelmi bankok csak nagyon kis részben gazdálkodnak betéteseik pénzével. Valójában a tartalékainak többszörösét helyezik ki, vagyis olyan pénzt, amellyel a hitel nyújtásáig nem rendelkeztek. Ez technikailag akkor jön létre, amikor rávezetik a hitelkérelmezõ számlájára. A hitelfelvevõ viszont valós fedezetet biztosít cserébe. (pl: ingatlan) A pénzgazdaság lényege itt mutatkozik meg.

Az adósságra épült pénzrendszer matematikai okokból fog hamarosan összeomlani.

Ma a pénzrendszer válsága elérte a legfontosabb világpénzt, a dollárt is és vele együtt a világgazdaság centrum-országait. A kibontakozó válság olyan fokú társadalmi feszültségekkel járhat, amelyen csak a pénzoligarchia kezében lévõ államhatalom megerõsítésével, és adott esetben rendõri módszerek alkalmazásával lehet úrrá lenni. A hatalom stratégái már egy évtizede felkészültek olyan kontroll bevezetésére a globális pénzbirodalom elsõ számú központjaiban, hogy a pénzrendszer összeomlása sem rendítse meg az uralmi pozícióit.