John Hathaway, Bloomberg Opinion

A világ pénzügyi rendszere összeomlóban. A dollár, mint tartalékvaluta a végét járja, de a legtöbb befektetõ nem fogja fel, hogy ez mivel jár.

A kérdés az, hogy a következmények hatása mennyi ideig tart és, hogy a következõ mennyiségi enyhítés, netán enyhítések (Quantitative Easing) vagy további, a rendszer életben tartását célzó radikális intézkedések mekkora kárt okoznak még.

Akár elhúzódó, akár hirtelen lesz a stabil monetáris rendszerre történõ áttérés, az csak akkor válik lehetségessé, ha a status quo hiányosságai elviselhetetlenné válnak. A definíció szerint egy ilyen átmenet nem lineáris, így a központi bankoknak a történelmi adatok extrapolálásán alapuló megnyugtató jóslatai és a sablonos bölcselkedések ismételgetése nem sok támpontot adnak arra vonatkozóan, hogy mi is vár ránk.

Nehéz felfogni, hogy a világ politikai vezetõi között nem létezik intelligens párbeszéd a monetáris összeomlásról és annak a világ jövõbeli gazdasági és politikai arculatára gyakorolt hatásáról. Nemzetközi szintû és alapvetõ pénzügyi reformok hiányában a legtöbb gazdasági elõrejelzés, annyit sem ér, mint a papír, amire kinyomtatták.

Az eljövendõ gondok árulkodó jeleit nem nehéz észrevenni. Mindössze néhány hónappal ezelõtt, Ben Bernanke, FED elnök és a néhány magas beosztású FED tisztviselõbõl álló kórus arról beszéltek, hogyan lehetne megszabadulni az USA központi bankjainak felfújt mérlegétõl és a pénzügyi rendszer soha nem látott többlet likviditásától. Most ugyanezek az emberek arról beszélnek, hogy a növekedés stimulálása érdekében még több pénz kell pumpálni a rendszerbe. 

Kockázatos célok

És nincsenek egyedül: hat hónappal ezelõtt, Olivier Blanchard, az IMF vezetõ közgazdásza azt nyilatkozta, hogy az infláció célértékének kettõrõl 4%-ra történõ emelése nem lenne túl kockázatos lépés.

Az ilyen típusú nyilatkozatok biztos nagyon irritálóak lehetnek kereskedelmi partnereink, Kína, India, Oroszország és sok más nemzet számára, akik térdig járnak a semmilyen jövedelmet nem hozó amerikai államkötvényekben. Nincs menekvés. A "visszafordíthatatlan kockázat" jelzõ talán még jobban leírja a helyzetet. A központi bankok közötti viszálykodás a valutamanipulációk miatt és az egyre erõsödõ kereskedelmi ellentétek sem javítják a fellendülésbe vetett bizalmat.

Az esély arra, hogy a globális monetáris politika extrém helyzetébõl szervezett módon lábaljon ki a világ a nullával egyenlõ. Bernanke, Jean-Claude Trichet és Mervyn King, valamint európai és brit megfelelõik a monetáris történelem eddigi legvékonyabb szalmaszálán lógnak. A monetáris stabilitás ezen állítólagos õrzõi, azon igyekezetükben, hogy valahogy alátámasszák a rendszert tulajdonképpen egy papírpénzégetõt hoztak létre. Innen már nincs visszaút. Az is lehet, hogy a Quantitative Easing egyfajta életmóddá válik furcsa világunkban.

Nem egyedi eset

Úgy tûnik a befektetõi konszenzus szerint a 2008-as hitelpiaci válság egy egyedülálló eset volt, ami szerintük nem valószínû, hogy megismétlõdik. Ez csupán vágyálom. A monetáris politika sarokba szorította önmagát. A jelenlegi irányt véve alapul további lufik és újabb összeomlások várhatók.

A pénzügyi piacok és a pénzintézetek érzik a bajt, amit a feltételezetten biztonságos, de jelentéktelen hozamú eszközökhöz, államkötvényekhez és vállalati hiteleszközökhöz történõ menekülés és a kereskedelmi bankok visszafogott hitelezési volumene is tükröz. Epikus méreteket öltõ likviditási csapdába kerültünk. A helyzet iróniája, hogy amennyiben a központi bankoknak sikerül inflációt létrehoznia, ezek az úgymond biztonságos eszközök elvesztik értéküket. Idõzített bombán ülünk.

A központi bankárok tudálékos elképzelése szerint az õ forgatókönyvük pont a megfelelõ mértékû inflációt hozza majd létre. Úgy képzelik, hogy az infláció felgyorsulásával a fogyasztók elkezdenek költeni, hogy megszabaduljanak elértéktelenedõ dollárjaiktól és ezzel majd fellendítik a gazdaságot. Amint a fogyasztók elkezdenek költeni megemelik a kamatokat, mivel ezzel szerintük sikerül létrehozni a konjunktúrához szükséges szilárd alapokat.

Vékony szalmaszál

Akármit is ígér a forgatókönyv, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a lehetõséget, hogy a pénzügyi piacok esetleg túllõnek a célon. A döntéshozók és pénzügyi piacok hite az efféle finomhangolásban nevetséges, de hát végtére ez az egyetlen szalmaszál, amibe a befektetõi és kereskedelmi bizalom még kapaszkodni tud.

A monetáris rendszer összeomlása kaotikus, az infláció beindulása bomlasztó hatású lesz. A fix jövedelmû javakban bekövetkezõ kár azonnal megmutatkozik majd. A valutapiacok mûködésképtelenné válnak, a gazdaság pedig még törékenyebb és kiszámíthatatlanabb lesz.

Az arany egy tökéletlen, de viszonylag megbízható piaci mérõeszköz a monetáris károk megállapítására.  A nemesfém dollárban mért árának mostani hirtelen növekedése 1.381 dollárra, ami nominálisan rekord értéknek számít, egybeesett az újabb mennyiségi enyhítésrõl szóló tárgyalásokkal és a vezetõ országok között, a valutaárfolyamok miatt kitört, szemmel látható viszálykodással.

A tagadók lufija

A tagadók az arany árára mutogatnak és lufit látnak, anélkül, hogy megértenék, az egyetlen gyorsulás a papírpénz elértéktelenedésének ütemében van. A FED támadást intéz a dollár értéke ellen, abban a hitben, hogy így tudja leghatékonyabban hatástalanítani a deflációs piaci erõket. Az utca embere mit sem sejt. Tökéletes helyzet. Az inflációs fegyver csak akkor lehet hatásos, ha az embereket váratlanul éri a támadás.

A közelmúlt kommentáráradata az aranyról nem egy újabb lufi elõjele. Az aranyellenes guruk nagy szolgálatot tesznek azoknak, akik felfogják a helyzet történelmi jelentõségét: hozzájárulnak az egyetlen olyan eszköz elõnyös helyzetbe hozásához, ami a csata után is állni fog még.

(John Hathaway a Tocqueville Asset Management LP ügyvezetõ igazgatója New Yorkban. A cikkben kifejtettek teljes egészében saját nézeteit tükrözik.)