A bankmentések megingatták a gyengébb államok költségvetését, megrendítve egyúttal a piac bizalmát. Csakhogy az állam iránti bizalom eltûnése megrengette az állampapírokba fektetõ bankokat is, sok esetben épp azokat, akiket állami forrásból mentettek ki. Az államok a bankjaik, a bankok az államok pénzügyi helyzete miatt kezdtek el aggódni. Ördögi kör alakult ki tehát, amely az EU vezetõit arra a felismerésre vezette, hogy a monetáris unió nehezen maradhat fenn bakunió nélkül. Ha az EU bankunióról szóló friss tervei eredményre vezetnek, az új korszakot nyithat az európai bankválságok kezelésében. Ebben már nem az államok állnák a bankmentések költségeit, hanem maguk a bankok, illetve a piaci befektetõk. Legalábbis elvileg.  Mi a bankunió? 

Az elmúlt hetekben többször is elõkerült a hírekben a "bankunió" (banking union) fogalma. Magával a szóval ma még az európai döntéshozók is csak ismerkednek, a következõ években azonban a válságkezelés és sokak szerint az eurózóna életben tartásának fontos eszköze lehet. A közvélemény joggal szkeptikus: az Európai Unió és a bankok iránti bizalom is megcsappant, tavaly a belga-francia Dexia, idén a spanyol Bankia is a csõd szélére került, Magyarországon pedig a harmadik legnagyobb takarékszövetkezet múlt heti esetét említhetjük. A Dexia állami segítséget kapott (egyúttal le is építik), a Bankiát szintén az állam vette kezelésbe, a Soltvadkert és Vidéke Takarékszövetkezet ügyfeleit azonban várhatóan a hazai betétbiztosítónak kell majd kártalanítania. Eltérõ esetek, de közös a tanulság: ha nem is automatikus, de jól mûködõ és bejáratott, de leginkább olcsó mechanizmusra lenne szükség a hasonló esetek kezeléséhez. A bankunió ennek a mechanizmusnak lenne a keretrendszere. 

Miért van rá szükség? 

Az eurózónát annak idején két pillérre, az egységes monetáris politikára és a többé-kevésbé összehangolt fiskális politikára alapozva hozták létre. Elõbbit a független, árstabilitásra koncentráló Európai Központi Bank, utóbbit pedig a fiskális szabályrendszer koordinálja. Kevés figyelmet szentelt azonban az EU a pénzügyi stabilitásnak, amelynek törékenységére csak a 2007-ben kezdõdõ válság irányította rá a figyelmet. Az Európai Központi Bank sem rendelkezett megfelelõ eszközökkel ahhoz, hogy elkerülhetõvé váljanak az állami mentõcsomagok. Ezek az Európai Bizottság jóváhagyó ítéletei alapján összesen 4500 milliárd eurónyi adófizetõi pénzt emésztettek fel, és erõsen kétséges, hogy végsõ mérlegük az általuk elkerült pénzügyi katasztrófa révén minden esetben pozitív volt-e. A monetáris transzmisszió szempontjából tehát a bankok nemzetközivé váltak, válság idején azonban csak a saját államukhoz fordulhattak, és a stabilitásuk felett õrködõ felügyeletek szempontjából is nemzetiek maradtak. Az államok viszont "nemzetköziesedtek": területükön székhellyel rendelkezõ bankok ügyfelei felé vállaltak felelõsséget, így például végsõ soron az osztrák állam garantálta magyar bankbetétek százezreinek biztonságát is. 

Nem ez a kettõsség, és nem is az egységes pénzügyi stabilitási politika hiánya önmagában a legnagyobb probléma. Az elmúlt évek fényesen bizonyították, hogy a bankválságok és az államok adósságválsága kéz a kézben jár. Elég Spanyolország mostani esetét említeni: Madrid meggyõzõdése, hogy a piaci bizalom nem a meglévõ fiskális problémák és a magas államadósság, hanem a spanyol bankszektor csontvázai miatt rendült meg. A spanyol kormány ezért minden eszközével igyekszik elhárítani a bankmentés felelõsségét, és bár a Bankiát állami forrásból mentik ki, az elmúlt hetekben foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy az esetleges jövõbeni bankfeltõkésítést már az állam kiiktatásával, európai (ESM) forrásból oldják meg. E javaslat legnagyobb ellenzõje természetesen Németország, amely hallani sem akar arról, hogy adófizetõik pénzét állami felelõsségvállalás (cserébe megígért reformok) nélkül, közvetlenül dobják oda "ismeretlen" dél-európai bankoknak. Angela Merkel már 2008-ban sem támogatta, hogy egy páneurópai alapot hozzanak létre a Lehman Brothers összeomlásának fertõzési hatásai ellen. A német kancellár ma a bankunióval kapcsolatban legalábbis szkeptikus. Jelenlegi olasz kollégája, Mario Monti azonban nem véletlenül számít ma a bankunió egyik legnagyobb pártolójának: Olaszország már a saját bõrén tapasztalta a piaci bizalom elpárolgását. 

Hogy mûködne? 

A bankunióhoz legalább négy dologra van szükség: 1. egy központi felügyeletre, amely megakadályozza, hogy a különbözõ országok bankjai különbözõ szabályokat kövessenek, és bankválság alakuljon ki, 2. egy szanálási alapra, amely még a csõd bekövetkezte elõtt hozza rendbe egy bank pénzügyeit. 3. egy betétbiztosítási rendszerre, amelynek már a léte is biztosítja a betétesi bizalmat, és szükség esetén kártalanítja õket. 4. egy központi szabályozó intézményre, amely koordinálja a bankmentéseket. Az Európai Bizottság június 6-ai javaslata jórészt figyelembe veszi a fenti kívánalmakat, azonban míg a felügyeletet európai szinten erõsítené (közvetlen beavatkozási jogot adva neki az egyes bankok ügyeibe), a pénzügyi segítségnyújtást az egyes országokban mûködõ alapokra bízná. A terv szerint ugyanis az egyes államokban hoznának létre különálló szanálási alapokat, igaz, ezek szükséges esetén egymást is kisegíthetnék. 

A javaslat a bajba kerülõ bankok szanálásának különbözõ szakaszait különbözteti meg: 

1. felkészülés és megelõzés: ebben a szakaszban a bankoknak szükség esetére helyreállítási tervet, a szanálásért felelõs hatóságok pedig szanálási tervet készítenének. A két oldal ezekhez a tervekhez tartaná magát probléma esetén. A hatóságoknak mindent meg kellene tenniük a szanálhatósági akadályok felszámolásáért, a bankcsoportok pedig mindezen felül csoporton belüli támogatási megállapodásokat is köthetnének a csoport pénzügyi nehézségekkel küzdõ tagjának megsegítésére. 

2. korai beavatkozás: a pénzügyi nehézségek kezelése már felmerülésük pillanatában megkezdõdik, például ha egy bank nem teljesíti vagy valószínûsíthetõen megsérti a tõkekövetelményre vonatkozó elõírásokat. Szükség esetén a felügyelet meghatározott idõre rendkívüli ügyvezetõt is kinevezhet a bankhoz. 

3. harmonizált szanálás: ha a fentiek nem elégségesek, a banki tevékenység értékesítése (a bajba került bank egy részének eladása), egy hídintézmény közbeiktatása (a rossz eszközök számára), az eszközök elkülönítése, valamint a hitelezõi feltõkésítés (bail-in) tartozhat ide. Utóbbi esetében a bank feltõkésítésére a részvényesek kiszorításával vagy részesedésük felhígításával kerül sor, a hitelezõi követeléseket pedig csökkentik vagy részvényekké alakítják át. Követeléseiket ezek kielégítési sorrendje szerint elõre meghatározott rendben írnák le. 

A fentiek fõ újdonsága a 2008/2009-es állami feltõkésítési gyakorlathoz képest, hogy nem tartalmazza a bankok korai feltõkésítését, amelyre számos esetben sor került Európában. Ehelyett elõre hozza a szanálási intézkedéseket (biztosítva ennek során a betétesek elsõbbségét). Pénzügyi segítséget (ráadásául nem államit) pedig csak ezek finanszírozására helyez kilátásba. Mindebbõl arra lehet következtetni, hogy a 2008-as események megismétlõdése esetén jóval több bank kerülne a szanálás/leépítés állapotába. A "bail-in" módszerével pedig komoly, igaz egyelõre bizonytalan mértékû terhet helyeznének a befektetõk vállára, ami a gyakorlatban szintén újdonság lenne, bár az ötlet nem új. 

Hogyan finanszíroznák? 

A befektetõi részvétel mellett a szanáláshoz az egyes tagállamokban létrehozandó szanálási alapok nyújtanának finanszírozást. Ezek a bankoktól gyûjtenek a bankok kötelezettségeihez és kockázati profiljához igazodó hozzájárulásokat. Az alapoknak 10 év alatt kell elegendõ, a fedezett betétek 1%-ának megfelelõ kapacitást kiépíteniük. A szanálási alapok kizárólag rendezett szerkezetátalakítás és szanálás támogatásának céljára használhatók fel, bankok kimentésére nem. Az egyes tagállami szanálási alapok együttmûködnének egymással, például a több tagállamban tevékenykedõ bankok szanálásának finanszírozásában. A maximális szinergia érdekében a tagállamok akár össze is vonhatják betétbiztosítási rendszerüket a szanálási alappal, feltéve, hogy rendelkezésre állnak a szükséges garanciák arra, hogy csõd esetén a rendszer képes lesz kártalanítani a betéteseket. 

Gyenge pontok 

Fent összefoglalt erényei mellett több jel is arra mutat, hogy a bankunió a javaslatok jelenlegi formája alapján nem lesz az európai válságkezelés végsõ, azonnali és mindenre választ adó megoldása. 

1. Lassú életbe lépés: Esély sincs arra, hogy az összeomlás szélén álló spanyol bankok számára rövid távon segítséget nyújthasson. A Nemzetközi Pénzügyi Intézet (IIF) június 7-ei konferenciáján résztvevõ bankárok közül többen úgy nyilatkoztak, húsz év is eltelhet, míg mindez életbe lép. A Portfolio.hu-nak nyilatkozó szakértõk szerint legalább egy év kell ahhoz, hogy az Európai Bizottság javaslataiból konszenzus szülessen az Európai Parlamenttel és az Európai Tanáccsal is. Utóbbi egyébként június 28-29-ei csúcsán tárgyalhatja meg elõször jelenlegi formájában a bizottsági javaslatokat. 

2. Korlátozott hatókör: Ahogy a rendkívül széttagolt európai betétbiztosítási rendszer, úgy a szanálási alapok európai rendszere sem lenne képes rendszer szintû kockázatok kezelésére (lásd 2008 bankmentései), csupán a relatíve elszigetelten jelentkezõ problémák (pl. Dexia, Bankia) megoldására. 

3. Kire vonatkozik? A bankunióval kapcsolatban korábban elutasító brit álláspont az utóbbi idõben mintha enyhült volna, de még így nagyon bizonytalan, Nagy-Britannia részt venne-e egy olyan mechanizmusban, amelynek kimondva-kimondatlanul az eurózóna életben tartása lenne a célja. Az a kérdés is felvethetõ, az eurózóna szanálási alapjainak forrásait miként és mennyire bocsátanák az eurózónán kívüli országok (akár egyes közép- és kelet-európai országok) rendelkezésére. Másrészt az sem világos, pontosan mely bankok esetében lennének felhasználhatók a szanálási alapok forrásai. Valószínûleg inkább a külföldi piacokon is tevékenységet folytató, országokon belül is rendszer szinten jelentõsnek tekinthetõ bankokról lenne szó. A Soltvadkert és Vidéke Takarékszövetkezet esete tehát a téma szempontjából érdekes lehet, és a szanálási alapok létrehozásának szükségességét is szemléltetheti, azonban nem feltétlenül alakult volna másképp a takarékszövetkezet sorsa, ha már most mûködne a bankunió. Ha mégis, akkor a szanálási alap egy viszonylag kis összegû feltõkésítéssel korai beavatkozást tehetett volna, megkímélve az OBA-t a potenciálisan több tízmilliárdos kártalanítási kötelezettségtõl. 

4. Elosztási hatások: Bizonytalan a javaslat azon pontjának sorsa is, amely szerint szükség esetén az egyes nemzeti szanálási alapok kisegíthetnék egymást. Ez ellen leginkább Németország tiltakozhat. Az erõsebb bankszektorral rendelkezõ országok természetesen nem szívesen nyújtanak segítséget (pláne nem folytatólagosan) a bankok gyengeségével küzdõ országoknak. Az EU bankszektorának homogenitását ebbõl a szempontból az egységes felügyeleti rendszer sem teremti meg egykönnyen. 

5. Befektetõi és banki részvétel: A "bail-in" nevet viselõ megoldás a bankok szanálásának egy bizonyos pontján követelésük leírására (hair-cut) kötelezné a bankok kötvényeseit, hitelezõit. Hogy azonban ezt mikor, milyen feltételek mellett kellene megtenni, az hatalmas érdekkonfliktusok tárgya lehet, és nagyon komoly jogi körülbástyázást igényel. Ezzel szemben nem a bankokat finanszírozó befektetõkkel, hanem magukkal a bankokkal szemben lehet érdekkonfliktus forrása a szanálási alapok feltöltése, ami a gyakorlatban a betétbiztosításra (pontosabban ez esetben szanálásra) fizetett díjak többszörözõdését is jelentheti. 

Hazai fogadtatás 

Az Európai Bizottság június 6-án közzétett, bankunióról szóló javaslatairól Fekete-Gyõr Andrással, az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) ügyvezetõ igazgatójával is beszélgettünk. A szakember üdvözölte a javaslatokat abból a szempontból, hogy választ próbál adni a több országban mûködõ, mára igen nagy méretûre nõtt bankok mûködésében rejlõ pénzügyi stabilitási kockázatokra, és mentesíteni kívánja az államokat az esetleges bankmentések (lásd 2008/2009-et) költségeitõl. A terv további erénye, hogy a bankok szanálásával megelõzhetõ a feltõkésítésnél sokkal drágább betétbiztosítási akciók elindítása. Mindig olcsóbb ugyanis a megelõzés és a korai beavatkozás, mint a csõdesemény utáni kártalanítás - húzta alá. 

A javaslatok hátrányának nevezte ugyanakkor, hogy a korábbi rendszerhez hasonlóan továbbra sincs szó sem egységes szabályrendszer alapján mûködõ európai válságkezelõ alapokról, sem harmonizált európai betétbiztosítási modellrõl. Utóbbinak Fekete-Gyõr András régóta híve, és úgy látja, az ötlet most már szerte Európában komoly támogatottságnak örvend. A különbözõképp pántlikázott, esetleg különbözõ kezelõre is bízott, azonban lényegében azonos célt szolgáló vagyontömeg azzal a veszéllyel járhat, hogy a mûködés nem lesz kellõen átlátható. Ugyanakkor azt Fekete-Gyõr is elismeri, hogy rendszer szintû problémák (lásd ismét 2008/2009-et) esetén a betétbiztosítókhoz hasonlóan a szanálási alapok sem lennének képesek helyettesíteni az állami beavatkozást. Mindenesetre az alapok összevonása, illetve az egyetlen európai alap létrehozása helyett egyelõre csak a felügyeleti rendszer egységesítését tûzte ki célul az Európai Bizottság. A felügyeleti rendszer egységesítése (és az európai felügyelet közvetlen beavatkozásának lehetõsége az uniós szinten rendszerkockázatot hordozó egyes bankoknál) viszont Fekete-Gyõr szerint is "megspórolhatatlan". 

Egyelõre nem világos, a szanálási alapokat az egyes országok betétbiztosítói mûködtetnék-e, egyáltalán külön alapról és intézményrõl, vagy csupán országonként egy-egy elkülönített számláról lenne-e szó, illetve az sem, milyen jogosítványokat kapnának a szanálás során az európai betétbiztosítók - hívja fel a figyelmet az OBA ügyvezetõ igazgatója. A kérdés azért is érdekes, mert vannak országok, ahol komoly megelõzési jogosítvánnyal rendelkeznek a betétbiztosítók, így a szanálásban már akár gyakorlattal is rendelkeznek, más tagállamokban azonban kizárólag a betétesek kártalanítására szorítkozik a hatáskörük. Magyarországon az OBA 2005 óta az utóbbi kategóriába tartozik, Fekete-Gyõr szerint azonban érdemes volna megfontolni, hogy megfelelõ garanciális elemek bevezetésével ismét szélesebb körû (pl. feltõkésítési, hitelnyújtási) jogköröket adjanak a betétbiztosítónak, hiszen ezek a beavatkozási lehetõségek mindig olcsóbbak, mint a betétesek kártalanítása. Szavaihoz hozzátehetjük: arra, hogy valamifajta koordinált megelõzésre országos és európai szinten is szükség lehet, a Soltvadkert és Vidéke Takarékszövetkezet példája is ráirányította a figyelmet. A bankunióról szóló európai javaslat a drága állami bankmentések és betétbiztosítói beavatkozások megelõzésére kínál gondolatilag helyes és jó irányba mutató, de gyakorlati részleteiben még korántsem kiforrott megoldást.

Forrás: www.portfolio.hu